párkapcsolati tanácsadás és kapcsolat mediáció

Nő a tét

"Párkapcsolati tanácsadás? Na, ez mekkora bullshit!"

Váratlan érzés egy nagyon nem kívánt helyzetben

2017. május 22. - kereszturitothkriszta

Konkrétan ez a mondat hangzott el az első találkozáskor. Egy  50 körüli férfi mondta, aki nem titkolta, hogy nem hisz ebben az egészben, de a felesége el szeretett volna jönni mindenképp. Hangsúlyozta, hogy ő kizárólag a felesége miatt van itt, és nem vár sokat ettől az egésztől. Legsürgősebben tisztázandó kérdés számára az volt, hogy mikor lesz az ülésnek vége.

Azután lehuppant az egyik fotelbe. Testbeszédével is folyamatosan jelezve, hogy csak és kizárólag a felesége miatt van itt. És csak a teste, mert őt ez nem érinti meg semmilyen formában. Eleinte gyakran nézett az órájára, de egy idő után azt vettem észre, hogy elkezdett figyelni.

A felesége mesélte közel 25 éves kapcsolatuk történetét.

A megismerkedésüket, a sok nehézséget, ami után végre összeházasodtak. Az esküvőnél jártunk, amikor feltűnt, hogy a férje már nem nézegeti leplezetlenül az órát, hanem hallgatja a feleségét. Igaz, nem nézett rá. Hanyagul, mint aki más dolgokon gondolkodik, nézte az ablakon keresztül a ház előtt álló fákat. Egyértelmű volt, hogy nem hagyja a történet hidegen. Egy-egy viccesebb momentumnál  láttam, hogy mosolyog. Persze nem nyilvánvalóan, csak úgy a szája sarkából.

Azután időnként bekapcsolódott a beszélgetésbe, néhány eseményt kommentálva. Még mindig ügyelt arra, hogy egyértelmű legyen számomra, ő csak a felesége kedvéért...

Az első találkozó végén úgy köszönt el, hogy nem szeretne eljönni a következő ülésre, mert nem hiszi, hogy ez bármilyen módon segíthetne nekik. Annyiban maradtunk, hogy a következő héten a felesége eljön egyedül. Utána meglátjuk hogyan tovább. Ezt mosolyogva rám hagyta. Az elköszönéskor még egyszer nyomatékosította, hogy valószínűleg nem fogjuk egymást látni többé.

A következő héten találkoztam a feleségével. Elbúcsúztunk azzal, hogy még szeretne jönni, de úgy tűnik egyedül, hiszen a párja nem akar ebben részt venni.

Egy hét múlva csörgött a telefonom és a férj hívott, hogy úgy döntött ad még egy esélyt ennek a "dolognak".

Kérdésemre, hogy miért döntött a folytatás mellett csak annyit válaszolt:  "Az első alkalommal, amikor a feleségem a megismerkedésünkről beszélt, hirtelen képes voltam egy pillanatra megint olyannak  látni őt, mint régen. Azóta gondolkodtam."

Amikor legközelebb találkoztam vele őszintén elmondta, hogy elege volt abból, hogy mindenhonnan a párkapcsolati tanácsok ömlenek. Közben minden kapcsolat más, és egyébként is milyen okosságokat mondana egy vadidegen? Neki azt tanította az apja, hogy amilyen virágot szakít, azt szagolja, és hogy tisztességes ember nem hagyja el a családját. Szerinte egyszerű önzés folyamatosan magunkkal foglalkozni. Ő már ebbe belenyugodott, a munkájára figyel és egyébként is a gyerekek az elsők. De a múltkor elbizonytalanodott...

Igen, nehéz esélyt adni egy idegennek, egy ismeretlen módszernek. Nehéz beszélni súlyos témákról. Nehéz őszintén válaszolni kényes kérdésekre. Nehéz megnyílni sokszor saját magunknak is. Nagyon nehéz megfejteni milyen párkapcsolati örökséget kaptunk a szüleinktől, és azzal mihez kezdhetünk.

Az évek alatt felépülnek a falak, amelyek mögé olyan kényelmesen be lehet bújni: a gyerekek, a ház, a munka, a látszat, amit kifelé mindketten tartunk...

De ezt a szembenézést nem lehet megspórolni, akkor sem, ha válás lesz a vége. Ennek hiányában ott maradnak a feldolgozatlan érzések, a másiknak gyártott belső monológok és a feszültség.

Azokban az otthonokban képtelenség ilyen beszélgetéseket megejteni, ahol már évek óta megy a szőnyeg alá seprés, a kényes témák kerülése, esetleg a hazudozás (nem csak a társnak, leginkább saját magunknak).

Kell egy segítő. Lehet, pszichológus, terapeuta, tanácsadó, lelkész, mediátor. Mindenki találhat világnézetének és gondolkodásának megfelelőt. 

Esélyt kell adni, akár egy kapcsolat megmentéséről, akár a lezárásáról van szó. Esélyt leginkább magunknak, mert nem lehet előre tudni milyen érzéseket, gondolatokat indít el egy ilyen folyamat. Persze nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki belevágjon, de az eredmény soha nem marad el. Alakuljon bárhogyan a kapcsolat.

(A bejegyzésben említett úr beleegyezését adta a történet felhasználásához.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://noatet.blog.hu/api/trackback/id/tr2312531335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

carrot cake 2017.05.23. 10:35:46

Tipikus eset, szerintem kb80% az embereknek így gondolkodik. Van egy barátom, elváltak de nem 25 éve nem bírnak elszakadni egymástól. Külön élnek naponta beszélnek, gyakran együtt ebédelnek, vacsoráznak, sétálnak. Jó esetben "csak" 2 órán belül áll a bál. "Ők nem mennek sehová" inkább egymást gyötrik halálra.
Még akkor is ha őszinte baráti példák vannak hogy érdemes elmenni....
A dolgok hátterében általában nagy tabuk állnak, pl folyamatos megcsalás, félrelépések..Amikor betoltam barátilag hogy "ha nem megy a szex és félre jársz akkor azzal is kezdeni kellene valamit, mert lehet" - erre a megdöbbentő válasz az volt: az nem számít mert ő ezekről nem tud.....