Az minden felnőtt számára világos, hogy a gyerekeket rendszeresen dicsérni kell, vagy ha valamit elvégeznek, azért köszönet jár. Fontos a megerősítés, épül a gyerekek önértékelése és az önbizalma. Vajon felnőttként egy párkapcsolatban miért nem ennyire nyilvánvaló a köszönet és a dicséret pozitív ereje?

Sokszor találkozom olyan krízisben lévő  párokkal, akiknek gyerekeik vannak. Amikor a párkapcsolatukról beszélgetünk felmerül, hogy vajon mennyire erősítik egymást szavakkal? Sok esetben kiderül, hogy az évek elteltével nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem adnak pozitív visszajelzést egymásnak. (Negatívat, annál inkább.)

A gyerekekre terelve a szót, kivétel nélkül mindenki úgy nyilatkozik, hogy természetesen a gyerekeket rendszeresen dicsérik, az elvégzett feladatokért köszönet jár. "Hiszen az nagyon fontos."

Miért gondolja sok felnőtt, hogy a gyerekkor elmúltával már nincs szükség a pozitív megerősítésekre és a köszönetre?

Egy párkapcsolatban is fontos, hogy mindkét fél érezze, hogy fontos a másiknak, hogy "jól szereti" a társát vagy egyszerűen jól sikerült valamit megoldania.

A rendszeres minősítés, kritizálás, számonkérés elképesztően rombolja a párkapcsolatban élők önértékelését, önbizalmát. Általános jelenség, hogy néhány év után már teljesen természetesek lesznek azok a gesztusok, amit a másik ad, és a figyelem inkább a hiányosságok irányába tolódik el.

Természetesen minden kapcsolatban eljön az a pillanat, amikor a rózsaszín köd oszladozni kezd és elkezdik a felek észrevenni a másik nehezebb tulajdonságait, idegesítő szokásait,  stb. A kérdés ilyenkor az, hogy melyik oldalra koncentrálnak? Több példát láttam:

1. Elmennek abba az irányba, hogy folyamatosan elvárásokat támasztanak, kritizálnak. Gondolván, hogy ez viszi előre a párkapcsolatukat. "Teher alatt nő a pálma!" Nem vicc, ez valóban elhangzott egy beszélgetésen! A másik kapcsolatba fektetett munkáját, energiáját, figyelmét természetesnek veszik. Éppen ezért nem beszélnek róla. Elvárássá válik. Ez lesz az alap. Ellenben a hiányosságok előtérbe kerülnek, és ezeknek rendszeresen hangot is adnak. Számon kérnek, minősítenek, kritizálnak. Ettől folyamatosan nő a feszültség. Egy idő után elkezdődnek a veszekedések, a kölcsönös vádaskodások, mindketten egyre nehezebben fogják tolerálni egymást.
2. A másik lehetőség, hogy sok év elteltével is szóvá teszik a pozitív dolgokat. Vagyis nem veszik természetesnek, hogy bizonyos összeg havonta rendelkezésre áll, vagy a házimunkát valamelyikük elvégzi, esetleg minden gyerekek és család körüli teendőt ellát. Észreveszik és értékelik egymás munkáját, gesztusait és ezt szóban rendszeresen meg is erősítik. Tudnak kérni egymástól és tudnak köszönetet mondani egymásnak. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindig mindennel meg vannak elégedve. Sőt! Mindig lesznek bosszantó szokások, elmaradt feladatok, félre sikerült programok, konfliktusok stb. Más azonban egy olyan kapcsolatban élni, ahol nem csak ezeken van folyamatosan a fókusz.

Felmerülnek bennem a kérdések:

Hol van a határ, azoknál a felnőtteknél, akiknek egyértelmű, hogy a gyerekeket dicsérni kell? Vajon melyik lesz az a nap, amikor gyerekük már átlép egy másik kategóriába és ezt már nem kapja meg?

Vagy a dicséret és megerősítés valamifajta generációs szabályok szerint folyik? A szülőknek természetes, hogy dicsérik a gyereküket, életkortól függetlenül, de a társuk esetében ennek az ereje már nem nyilvánvaló ?

(Foto: Bigstock)